Járja körbe iskolánkat online!

Járja körbe iskolánkat virtuális túránk segítségével. A túra során bekukkanthat egy osztályterembe, megnézheti ebédlőnket, vagy akár az aulát, ahol mindig zajlik az élet.

virtuális túra start >

Ismerje meg iskolánkat!

Bemutatkozó videónk megtekintése>

50 éves a zenetagozat!

Töltse le zenetagozatunk jubileumi kiadványát! >

Iskolai média

Hallgassa meg Iskolarádiónk legfrissebb adását:

Olvassa el Iskolaújságunk aktuális számát PDF formátumban:

Egyetem

Fenntartónk a Debreceni Református Hittudományi Egyetem. Az intézmény honlapja>

Méltóságteljes megemlékezés

Kölcsey napok – ünnepi istentisztelet

Nagytemplom, 2012. január 20. (péntek) 8 óra

Textus: Jakab 3,1-12

Álljunk meg egy szóra! Erről a képről és mondatról a felnőtteknek ugyanaz jut az eszébe. Ez volt a címe annak az ismert televíziós műsornak a 80-as és 90-es években, ami egy évtizeden keresztül a magyar nyelv helyes használatára nevelt. Nemrég hallottam valakit a rádióban, aki ehhez hasonló műsorral próbálkozott. Elmondta, hogy mindössze néhány adásra kapott ígéretet, mégis már jó ideje megy a műsor. Úgy látszik, vannak, akiknek ma is fontos a magyar nyelv helyes használata és művelése. Talán éppen azért, mert a tapasztalatok sokszor az ellenkezőjéről tanúskodnak. Az olvasási hajlandóság, a hétköznapi beszéd, vagy a fiatalok által használt sms-ek és világhálós közösségi oldalak nyelve egészen másként hangzik.

Ezeket olvasva eszünkbe jut a népszerű magyar rajzfilm, a Mézga család, ahol a 30. századi rokon, MZ/X érthetetlen módon: „újmagyar” nyelven beszélt.Nos, álljunk meg egy szóra, most is, amikor a magyar kultúra napját ünnepelve, iskolánk névadójára, Kölcsey Ferencre emlékezünk. Arra, aki, Szatmár megye küldötteként 1833-ban az országgyűlési naplójába ezt jegyezte fel: „Kétszer állottam fel; egyszer Erdély, egyszer a nyelv miatt.” Vagy: a Parainézis egyik, talán legismertebb intelme így szól: „Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! Mert haza, nemzet és nyelv: három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog. Tiszteld s tanuld más mívelt népek nyelvét is; … de soha ne feledd, miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségesig mívelni kötelesség.”

Álljunk meg egy szóra! S valljuk meg, nem csak az a baj, hogy a nyelvet nem úgy, hanem az is, hogy nem arra használjuk, amire kellene! Jakab apostol egy feloldhatatlan kettőségről beszél: Ezzel áldjuk Istent, és ezzel átkozzuk az Isten hasonlatosságára teremtett embert. Azaz: ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok. Erről a „kétnyelvűségről” szól az a történet, amelyben egy király megparancsolta az egyik szakácsának, hogy szolgálja fel neki a világ legízletesebb és legédesebb ételét. A szakács egy szépen elkészített marhanyelvvel jelent meg a király előtt. A király megette, és megdicsérte a szakácsot, majd újabb parancsot adott: „Hozd el nekem a világ legkeserűbb ételét!” A szakács nem sokat tétovázott, újra vásárolt egy marhanyelvet, és ismét azt tette a király elé. A király mérges lett, és megszidta a szakácsot: „Azt mondtam neked, hogy valami keserű ételt hozzál, te pedig ismét nyelvet hoztál, amit nemrég még ízletesnek és édesnek találtam!” A szakács nem jött zavarba, hanem így válaszolt: „Uram! Nemde a nyelv az, amelyik egyszer a legédesebb, máskor pedig a legkeserűbb szavakat tudja kimondani.”

Milyen is a beszédünk? Olyan, amilyenről Jakab, és ez a történet beszél. Édes és fanyar. Kedves és gonosz. Áldást mondó és átkozódó. Istenhez imádkozó, és másokat megsebző. „Testvéreim, – ahogy Jakab mondja – nem kellene ennek így lennie.” Méghozzá két ok miatt. Egyrészt, mert nem erre kaptuk a beszédet. A beszéd, az istenképűség velejárója, az Istent képviselő ember ajándéka. Arra kaptuk, hogy Istent megszólíthassuk, Őt magasztaljuk, és az emberi kapcsolatainkban még a szavainkkal is Őt képviseljük. Beszédünk a lelkünkről, a gondolatainkról, az érzéseinkről, azaz rólunk árulkodik.Jó lenne, ha az Istenhez és a másik emberhez való viszonyom ugyanaz lenne. Ha Istennel rendezett a kapcsolatom, akkor ez kell, hogy tükröződjön a kimondott szavaimban is. Ha embertársamat átkozom, akkor Istent csak képmutatásból áldom. Ez az a „kétnyelvűség”, ami a Szentírás szerint nem jó. „Testvéreim, nem kellene ennek így lennie.” Ami azt jelenti, hogy lehet másként! Hogyan? Úgy, ha a forrás, amiből merítünk, megújul. Az evangélium azt írja: amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj. (Máté 12,34). A szó a szívből jön. A szív forrása pedig Isten igéje kell, hogy legyen! Az Ige, aki testté lett. A másik fontos dolgot, amiért nem jó a kétnyelvűség, gyakran elfelejtjük. A kimondott szavaink nyomot hagynak a másik emberben! Mi magunk nyomot hagyunk a másik emberben. Valaki azt mondta nekem: „Nem bántottam, csak szóval.”

Ezt az egyszerű igazságot mutatja be az a történet, amelyik egy rossz természetű fiúról szól, akinek az apja adott egy zacskó szöget, és azt mondta, hogy ha elveszti a türelmét, verjen be egyet a kerítésbe. Az első nap 37 szögre volt szüksége. A következő napokon egyre kevesebbre. Rájött, hogy tud uralkodni magán, és eljött a nap, amikor egyetlen szöget sem kellett a kerítésbe vernie. Amikor ezt elújságolta az apjának, ő arra kérte, hogy mostantól minden olyan napon, amikor nyugodt tud maradni, húzzon ki egy szöget a kerítésből. Így jött el az a nap, amikor már egyetlen szög sem maradt a kerítésben.
Az apja megdicsérte, de hozzátette: „Nézd csak meg a szögek helyét. A kerítés sosem lesz többé olyan, mint korábban volt. Amikor haragos vagy, és megbántasz valakit, az nyomot hagy benne, akárcsak a szög a fában. Mindegy hányszor kérsz bocsánatot, a seb ott marad. Ne feledd! Éppígy sebez meg a rossz szó is, és okoz fájdalmat.”

Testvéreim! Nem kellene ennek így lennie, azaz, lehet másként is. Mert a szavaink gyógyítani is tudnak. Átölelni, megdicsérni, békességet teremteni. És eredetileg erre kaptuk őket. Péter apostol így fogalmazza ezt meg: „Végül pedig legyetek mindnyájan egyetértők, együtt érzők, testvérszeretők, könyörületesek, alázatosak. Ne fizessetek a gonoszért gonosszal, vagy a gyalázkodásért gyalázkodással, hanem ellenkezőleg: mondjatok áldást, hiszen arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek. Mert aki szeretne örülni az életnek, és jó napokat látni, óvja nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot…” (I. Péter 3,8-10). „… mondjatok áldást, hiszen arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek.” Legyen ez a mondat, ami mellett végül megállunk egy szóra, és amit innen elviszünk magunkkal. Ámen.