Február 25. – A kommunizmus áldozatainak emléknapja

A kommunizmus világszerte több mint százmillió áldozatot követelt. Az 1917-ben a cári Oroszország romjain létrejövő első kommunista diktatúra a terrorra alapozva tudta megszerezni, majd megszilárdítani hatalmát. A szovjet mintára később valamennyi diktatúra példaképként tekintett.

A második világháború végén, 1945-re teljessé vált Magyarország szovjet megszállása. A Vörös Hadsereg jelenléte azonban nem csak a katonai megszállást jelképezte, de egyben garancia volt a kommunista diktatúra kialakítása tekintetében is. Moszkva utasítására a jelentéktelen Magyar Kommunista Párt azonnal hozzákezdett a hatalom megragadásához. Mindebben a megszálló szovjet haderő nyújtott segítséget a párt vezetésének.

Az 1940-es évtized végére teljessé vált a diktatúra kiépülése Magyarországon. A kommunisták leszámoltak politikai ellenfeleikkel, üldözték az egyházakat, államosították a magántulajdont, majd belekezdtek a földtulajon kollektivizálásába.

A diktatúra már rögtön a története legelején bemutatta az igazi arcát. A szovjet megszállás során több mint hétszáz ezer magyar embert hurcoltak el a Gulág-szigetvilág táboraiba. A rabszolgasorsra szántak közül háromszázezren sosem térhettek vissza a hazájukba. Közben Magyarországon a szovjet mintára átszervezett bíróságok ezerszámra hozták hamis vádakon alapuló elmarasztaló ítéleteiket. Több száz ártatlan embert ítéltek halára és végeztek ki a koncepciós perek eredményeképpen, míg a börtönbüntetések száma a hetvenezret is meghaladta a korszakban.

Az elnyomás és az önkény nem ismert határokat. Emberek tízezreit fosztották meg otthonától és internáltak családokat akár évekre vidéken kijelölt kényszerlakhelyekre. Nem kellett sokat várni az első magyarországi kényszermunkatáborok létrehozására sem. A politikai elítéltekkel zsúfolásig telt börtönöket hamarosan Recsk, Kazincbarcika, Tiszalök vagy éppen Kistarcsa táborai egészítették ki.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően ugyancsak Moszkva támogatásával történt meg a kommunista diktatúra restaurálása. A Kádár-rendszer hasonlóan az elődjéhez, erőszakban született. 1956-ot követően 228 főt végeztek ki politikai alapon, több tízezer főt ítéltek börtönbüntetésre, vagy éppen internáltak az újonnan megnyitott táborok valamelyikébe. Emellett több mint 200 ezren kényszerültek elhagyni a hazájukat.

33 évvel később, amint nyilvánvalóvá vált, hogy a pártállam lemondott az erőszak felett gyakorolt monopóliumáról és már a szovjet közbenjárásban sem bízhatott mind Magyarországon, mind pedig Közép-Európában egymás után döntötték meg a kommunista diktatúrákat, a rendszer által elnyomott emberek.

A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja megtartását az Országgyűlés 2000. június 13-án elfogadott határozata rendelte el. A határozati javaslatot Horváth Béla kisgazda országgyűlési képviselő terjesztette be. Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát 1947. február 25-én a kommunistákkal szembeni kiállása miatt a szovjet hatóságok letartóztatták és a Szovjetunióba vitték, ahol nyolc évet töltött fogságban. Letartóztatása és fogva tartása az első lépés volt azon az úton, amelynek során a kommunista párt kiiktatta az ellenszegülőket.

A kommunizmus eszméjének kidolgozása Karl Marx és Friedrich Engels nevéhez fűződik, akik a kizsákmányolástól mentes társadalom kialakítását tűzték ki célul. Az általuk elképzelt társadalomban megszűnik a magántulajdon, az emberek képességeik szerint vesznek részt a termelőmunkában és csak valós szükségleteik szerint akarnak részesedni a munka gyümölcseiből.

Az elmélet és a megvalósítás azonban nem volt összhangban egymással. A XX. században kialakuló kommunista rendszerek az eredeti eszmétől eltávolodva diktatórikus eszközökkel tartották fenn uralmukat. A félem, a terror légkörében figyelmen kívül hagyták az emberi és polgári szabadságjogokat és az egypártrendszer kialakításával kizárólagos hatalomra törekedtek. Magyarországon a Sztálin által a Szovjetunióban kialakított rendszer eszközeinek alkalmazására került sor. Eleinte csak a diktatúra ellenzői ellen léptek fel, később azonban belső ellenséget keresve saját kommunista társaik sem érezhették magukat biztonságban. A terror tehát bármikor bárkire lesújthatott. Bármikor bárkit elvihetett a nagy fekete autó, hogy aztán koholt vádak alapján elítéljék és kivégezzék.

A kommunisták az ember felemelését ígérték, földi paradicsomot, ahol a megtermelt javakból mindenkinek egyformán jut. Azt ígérték, hogy a tudomány minden kérdésre választ ad és megoldja az ember minden problémáját. E jelszóval megkezdődött a természet leigázása és vele egy időben az ember megtöretése. Barakkvárosok emelkedtek ki az emberi életre tökéletesen alkalmatlan helyeken a semmiből, egyik percről a másikra a rendszer ellenségei számára, majd megkezdődtek a nevetséges, ugyanakkor rémálomba illő vállalkozások, meg akarták fordítani a folyók folyásirányát, a magyar falvak határát  gyapotföldekkel telepítették be. Európa legjobb termőföldjére pedig felhúzták Sztálinváros vasgyárait.

Tudnunk kell ezekről.  A történelmet meg kell ismerni, hogy levonhassuk belőle a tanulságokat, hogy tudatosítsuk: az emberi szenvedés, ami a huszadik században történt, nem ismétlődhet meg újra.

Tudnunk kell a háborúkról, az elűzetésekről, a diktatúrákról, a gulágokról. Tudnunk kell arról, mi történt Magyarországon, mi történt Európában és a világban. Ehhez azonban először emlékeznünk kell.  Emlékeznünk az elpusztítottakra, akiknek már nincsen hangjuk, mégis hallható jajkiáltásuk. Ha nem kölcsönözzük nekik a hangunkat, örökre némák maradnak, hiszen minden meghalt ember addig él, ameddig emlékeznek rá.

Ne feledjük, az emberi öntudat alapja az emlékezet: a nemzeti öntudaté a történelmi emlékezet. (…) a jelent csak a múltból lehet megérteni: a jövőt csak a múlt alapján felépíteni.”
Aki mécsest gyújt ezen a napon, azokra gondol, akiket hitük, származásuk, hovatartozásuk, nemzetiségük, politikai meggyőződésük miatt üldöztek, megaláztak, megnyomorítottak, rettegésben tartottak, akiknek elvették életét, megkeserítették fiatalságát, reményvesztetté tették időskorát.

Magyarország az 1956-ban kirobbant forradalom idején próbált fellépni a kommunista diktatúra ellen, de a sztálini Szovjetunió nem engedte a változásokat.

Faludy György írót 1949-ben hamis vádak alapján 3 évre a recski kényszermunkatáborba küldték. Az embertelen körülmények között is írta a verseket, pontosabban megjegyezte, hiszen papír és toll nem volt a cellában. Az elkészült verseket rabtársai is megtanulták, így maradtak fenn szabadulásuk után. A következő Éhség című vers sorait itt írta fejben Faludy György:

„Nem rossz ez itt a kék napfényben.
A barakk földjén sár dagad.
Uszonyokat növesztek éjjel,
napközben zsenge szárnyakat.

A bőröm somfánál keményebb:
alája dugtam lényemet.
Nem mar a fagy, pofont nem érzek,
mag lettem végre héj helyett.
……….

Szerelem? Szépség? Szabad élet?
Álomnak még jó. Ásítok.
Farcsontomból üvegcserép lett.
Nagyon rossz ülnöm. Állni jobb.

Állok hát, a nehéz csákánnyal
kezemben, a havas úton.
A hajcsár néz. Biztos meglátta,
hogy felemelni se tudom.

Mindjárt hozzám lép, felrúg, megver,
agyoncsap. Csipkés fellegek,
vadkék ég. Mindent lát az ember,
és mindent mindjárt elfeled.”

/részlet/

Sem Faludy György, sem a kivégzett áldozatok hozzátartozói nem tudtak és tudnak felejteni. Amikor tehát a kommunizmus áldozataira emlékezünk, a múltra emlékezünk.  A szabotőrnek beállított munkásra, a kuláknak bélyegzett parasztra, a reakciósként üldözött polgárra, az élősdinek kikiáltott gyárosra, a magyar hadsereg felejtésre ítélt katonáira és munkaszolgálatosaira. De azok is a kommunizmus áldozataivá váltak, akiket saját hitük csalt kelepcébe, és mire rádöbbentek erre, már túlságosan súlyos árat fizettek érte. Áldozattá vált az a sok nincstelen ember is, aki egy jobb jövőben bizakodva váltott hitet, eszmét. Sok szegényparaszt gondolta azt, végre földhöz jutván majd szabadon gazdálkodhat, pedig végül még azt a keveset is elvették tőle, amije volt. Sok munkás gondolta azt, hogy tényleg övé lesz a gyár.
Hányan és hányan voltak azok, akiknek semmi más céljuk nem volt, mint hogy mérnöki, gazdasági vagy más szaktudásukat a háborútól legyengült ország felemelkedésének szolgálatába állítsák, mégis ellenségként kezelték és üldözték őket. Ma rájuk is emlékezünk.

Sokunknak nincs személyes emléke, tapasztalata a terrorról, de mindannyian túlélők vagyunk, akik továbbéljük őseink életét. Nemcsak tárgyakat, hanem emlékezetüket is örököltük. Az emlékezet fogja össze láthatatlan kapocsként a nemzetet és ez ad erőt, együttes kiállást a jövőhöz is. Vannak, akik még nem tudták feldolgozni a diktatúra borzalmait, de vannak olyanok is, akik már lezárták szívükben a múltat, a mában élnek és emlékeznek. A kommunista diktatúra éveiben nagyon sokan rettegésben éltek, hitük, politikai meggyőződésük miatt állandóan félniük kellett. Nem tudták, hogy mit hoz a holnap, mert a diktatúra önkénye beférkőzött az emberek mindennapjaiba. A félelem és a terror légköre megölte a szabadságot. A diktatúra áldozatai közül sokan életükkel fizettek azért, mert nem voltak hajlandóak betagozódni a hazug rendszerbe. Nemcsak a sok értelmetlen halál emléke ez a nap, hanem az elvesztegetett időé is. Ezt az időt tőlünk is elvették, hiszen a diktatúra szelleme tönkretette a világháború után újjászületni készülő Magyarországot.
Az embereket kizárták saját sorsuk alakításából. Róluk egy szűk kör döntött a diktatúra erőszakos eszközeivel, a félelem légkörének megteremtésével. 

Márai Sándor így ír a félelemről: „Ha jó ügyet védesz, mitől is félhetsz? Mi történhetik veled? Letepernek, megrágalmaznak, kirabolnak, meggyaláznak? Vádakkal fordulnak ellened, hamisan ítélnek? Mindez nem változtat azon, hogy az ügy, melyet védtél jó volt, s ezért jó volt az is, amit csináltál, mikor a jó ügy védelmére szegődtél. Ilyenkor ne törődj senkivel és semmivel, csak az ügy igazával, melyet meg kell védened. Végül is tehetetlenek az igazsággal szemben.”

A kommunizmus áldozatai közül valószínűleg sokan gondolkodtak így, hogy az igaz ügyért érdemes küzdeni és áldozatot hozni, van mit tanulnunk tőlük.

Ne feledjük azt sem, hogy a kommunista diktatúrának a világ szinte minden részén voltak halottai: a Szovjetunióban, Kínában például milliókra tehető a  számuk. Vannak, akik 100 millió áldozatról beszélnek. Ráadásul még most is vannak olyan országok, ahol a mai napig él a kommunista diktatúra.